Közeledik a választás, itt az idő, hogy a kormány valahogy jónak mutassa a gazdaság helyzetét. De van ennek bármi értelme? Tényleg ennyire rövid a választók memóriája? A mostani kormányzati ciklusban túl vagyunk egy brutális infláción, a GDP-nk beragadt a 2022-es szintre – el tudnák felejteni ezt a szavazók, ha mostantól jövő áprilisig gyorsan javulna a helyzet?
Bombabiztosnak tűnő gazdaságok, hatalmas támogatottságú pártok, néha egész rendszerek zuhantak meg – nem egyszer bármilyen komoly előjel nélkül. Sokan kutatták már, miért, majd kiderült, hogy egy pénzpiaci elmélet tökéletesen leírja, mitől bukhatnak meg a legstabilabbnak látszó rendszerek is meglepő gyorsasággal.
A világ nagy részén azon dolgoznak a kormányok, hogy valamilyen módszerrel megnőjön a születésszám. Komoly pénzeket tesznek ebbe bele, nagy viták folynak arról, milyen támogatások azok, amelyek igazán jó eredményt hozhatnak. De van egy kínos kérdés, amibe igazán kellemetlen belefutni: van-e bármelyik kormány bármilyen döntésének hatása a születésekre?
Kevés dologgal tudnak a politikusok nagyobb károkat okozni, mint azzal, ha kapkodnak, és ha kiszámíthatatlanok. A bizonytalanságot a cégvezetők és az átlagemberek is szinte azonnal beépítik a pénzügyi döntéseikbe, az eredmény kimondottan fájdalmas.
A legnagyobb urakat is lehet büntetni, ha kitartóan nem vásárolunk tőlük – jöttek rá 1880-ban a Charles Boycott ellen tüntető írek. A világ most újra bojkottokkal van tele, ám elég kevés közülük a sikeres. De megvannak a módszerek arra, hogyan lehet győzelemre vinni egy ilyen tiltakozást.
Nem a tudatlan ember a legkártékonyabb, hanem az, aki tévedésből hiszi azt magáról, hogy okos. Márpedig az autósok nagy része jobb sofőrnek hiszi magát a többieknél, a cégvezetők pedig sokkal nagyobb eséllyel állítják földbe a vállalatukat, ha úgy érzik, hogy mindenhez értenek. Rémes eredményekhez vezethet, ha az ember rosszul méri fel, mekkora a tudása, de azért tenni is lehet ez ellen.
Visszatérünk a XIX. századba, egyre inkább olyan emberek irányítják a világot, akik azt gondolják, a politika és a gazdaság egy zéróösszegű játék, ahol nyerni csak más kárára lehet. Nagyobbat nem is tévedhetnének – és ezt a zéróösszegű játékok kutatói is így gondolják.
Aki még emlékszik a dotkomlufira vagy a 2007–2009-es válságra, kínosan érezheti magát, amikor azt hallja, hogy mekkora pénzeket visznek mostanában a mesterséges intelligencia fejlesztésébe vagy a kriptovalutákba. Mi van, ha egy gigantikus lufit fújunk épp, és honnan vehetjük észre, hol a határ a kockázatkeresés és az őrültség közt?
Egyik nap vámokkal fenyeget az amerikai elnök, a következőn mégsem, aztán újra, a világ összes többi politikusa pedig próbálja követni, mi történik. A játékelmélet kutatói örülhetnek: ilyen agresszív stratégiát rég nem láttak.
Nagyon ritka az a helyzet, amikor egy ország jól járhat a vámháború megindításával. A sikeresnél sokkal gyakoribb az olyan vámháború, amit utólag még a kirobbantói is megbántak.
Olyan dolog következik a magyar gazdaságban, ami még nemzetközi szinten is nagyon ritka: az államnak rengeteg pénzt kell kifizetnie heteken belül a nagy infláció alatt kiadott állampapírok után, miközben megtippelni is nehéz, mennyit fognak az emberek ebből visszatenni az államkasszába, vagy mennyire kezdenek el költekezni. Segítünk eligazodni, mi is jön.
Méghogy új év, új élet? A január az egyik legnehezebb időszak sokak számára a munkában, és ez a teljesítményen is meglátszik. De nem kell feladni a reményt, van néhány módszer, amellyel sokat lehet segíteni, hogy ne hiába üljünk a munkánk fölött, vagy hogy ha már nem vagyunk annyira produktívak, legalább érezzük jobban magunkat közben.
Próbálták már elképzelni, milyen nehéz lehet a zenészeknek, akik a legnagyobb nyári hőségben éneklik fel a karácsonyi dalokat? Vagy hogy nem is dőlnének össze a boltok, ha nem volna karácsony, sőt, akkor mindenki jobban ünnepelné a születésnapokat? És hogy még olyan ország is érzi az ünnep hasznát, amely amúgy üldözi a keresztényeket?
Sok kreatív módszer létezik arra, hogy az ember iszonyatosan kiszúrjon a munkatársaival, a főnökével és nem mellékesen saját magával is, de szinte egyetlen sem olyan hatékony ezek közül, mint betegen bemenni dolgozni. És ez akkor sem sokkal jobb, ha a beteg otthonról, az ágyból foglalkozik a munkával.
Tényleg bármit el lehet adni az embereknek azzal, hogy a múltra emlékeztetjük őket – de nem csak tárgyakat, hanem gazdaságpolitikát is. A nosztalgia gazdaságát kutatók bemutatták, hogy minél szegényebb valaki, annál szebbnek hiszi a múltat, hogy a kollektív stresszhelyzetben jobban eltűrjük a drágulást, de még azt is, hogy ötvenéves gazdasági tévhitek tudják alakítani a politikát.
Amikor egy vállalat vagy egy párt nagy bajba kerül, sokkal nagyobb valószínűséggel nevezhetnek ki az élére egy nőt, aki aztán az arcát adja a bukáshoz – most épp az amerikai választás kapcsán figyelt fel újra a világ az üvegszikla-elméletre. Ez pedig nem csak hangzatos szlogen, hanem tudományosan valóban igazolható tény. Sőt, azt is bebizonyították már, hogy gyakorlatilag bármelyik csoportra igaz, amelyiknek egyébként kevés esélye volna megtörni a középkorú vagy öreg fehér férfiak hatalmát.
A politikusok egyik Szent Grálja a GDP, de tényleg annyira fontos ez az átlagembernek? Megmutatjuk, hogyan kell ezt kiszámolni, és a sok technikát, amivel növelni lehet – ahogy azt is, hogy a különböző módszerek közül mi az, amitől tényleg jobb lesz az élet.
Hihetünk abban, hogy a technológiai fejlődés magától elvezeti az embereket egy jobb világ felé? Vagy épp ellenkezőleg, a gépek elvesznek minden munkát, és kiölik a kreativitást? Az elmúlt ezer évből százegynéhány volt olyan, amikor a fejlődés tényleg érdemi eredményeket hozott az átlagember számára, de sok olyan látványos technikai ugrás is akadt, aminek az eredménye csak az lett, hogy sokkal többet kellett dolgozni, rosszabb körülmények között. Hol volt a különbség?
Szívesebben megválasztják azt a politikust, aki a természeti katasztrófa alatt és az újjáépítéskor odateszi magát, bezzeg azt könnyebben megbuktatják, aki a védekezésre előre költ. A példamutatás sokat segít abban, hogy önkénteseket vonzzanak be, és a menedzsment kutatói azt is megnézték, hogyan érdemes viselkednie annak a felső vezetőnek, aki beáll az átlagemberek közé dolgozni.
Nem elég újraindítani a magyar gazdaságot, az is fontos, hogy a növekedés inkluzív, azaz befogadó legyen – magyarázta nemrég Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter. Ez már csak azért is jól hangzik, mert a mostani növekedésünk a közelében sincs sem a kormány eredeti terveinek, sem annak, amit az ország jelentős része érdemi javulásnak érezne. A miniszter az elmúlt pár évtized egy új fogalmát dobta be ezzel; közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkban most azt nézzük meg, mennyi értelme van ennek Magyarországon, és egyáltalán mit kellene tenni ahhoz, hogy tényleg mindenki nyerhessen a növekedésen.
